Millei József verseiből
2007. nov. 7. Szerző: tartkapuszinhaz
A szomorú fűz panasza
A természet védelmében
Szomorú vagyok,
lombjaimmal szomorúságra születtem.
Egy fa vagyok, s a nyár delén
az emberek is szeretnek.
Tavasztól őszig szép vagyok,
olyan sokan dícsérnek.
Szép színes tollú madarak
lombjaim alá térnek.
A tél nekem a mostohám,
minden örömöm elűzi.
Fagyos földben magamra hagy,
lombjaimat szél tépi.
Búslakodom kinn a fagyban,
jégviharokban, esőkben.
Meg sem szánnak, nem sajnálnak,
észre sem vesznek a télben.
Nyáron bezzeg körém gyűlnek,
padot ásnak, székre ülnek,
s hálálkodna: mily szép fűz ez,
hogy reánk hűs árnyékot vet!
Belém vésnek hű szíveket,
így szeretlek, úgy szeretlek.
Letördelnek hitvány kezek,
s rámpisálnak csúf részegek.
Ki szeretnék innen dőlni!
Nagy haraggal, nagy átokkal!
Összetörni, összezúzni,
mindenkit, tonnás súlyommal!
Bánnám is én hogy nem szánnak,
jön a tél és meggyaláznak.
Vágjatok ki tüzifának!
Vágjatok ki tüzifának!!!
1986. augusztus 2.
A társkereső
Létezel valahol a világban,
s magadban hordozol engem.
Éhem és szomjam vagy,
társban, vágyban.
Reményem örök érted, töretlen.
Lehet, hogy karnyújtásnyira tőlem,
vagy túl a világ másik felén.
Képzetemet öleled,s ölellek,
mint napnyugtakor,
az árnyék még a fényt.
Az örök fényes vándorsugáron,
molylepkeként vívom a harcom.
Lehullok százszor, de felkapaszkodom,
míg meg nem találom boldogságom.
Reményt reményre halmoz az idő,
míg ámokfutóként kerslek,
de ugye eljő az az óra, az a nap,
aminőn szerelmemmel már szerethetlek.
2004. december 23.