F. Bernadett verseiből
2007. nov. 6. Szerző: tartkapuszinhaz
Képzelt önarckép
Álló tükör.
A Nagymamám szép hosszú, barna, dús haját fésüli,
s mosolyog, míg gyermeke a bölcsőben
alszik s álmodik.
A Nagypapa pipázva könyvet olvas
cikázva szavakat dobál…
Nagymama tálcán kalácssal, kávéval vendéget kínál.
Kicsi húgom hegedűt nyaggat, próbálkozik…
azért csak húzza, húzza.
Anyám? Apám? Még sehol sincsenek?
Nézek a tükörbe: arcom nem feledteti
a múlt zaját, a néma lépteket
a mama sír-“nincs pénzem új ruhára”
A húgom brilliánsan hegedül,
s már felnőtt…
Az “elmúlás” pillanatai
Ki az, ki szólít, ha földi úton, a fáradt,
sártól tapadt lábbal átszőtt pihenni vágyó lélek-
Hazáját látva honnan jött tán régen már-
most megérkezik.
Csendes élete, mely mások búját-baját enyhítette
itt véget ér,
s egy új dimenzióban
szerető szívek között szolgál most már másképp.
Fénytestet burkolva lelke köré
mely el nem hagyja szívét soha,
s most félti- őrzi embertársait a túlvilágról
itt a földön nem szűnő mosolya marad…
Ki az, ki szólít, a lelkiismeret hangjain
ki elbúcsúzik csendben, mindig hallja a hangot
s ha révbe ér már élete,”halála” sem lesz félelmekkel űzött,
csak csendben hallja az Úristen szavát
s tudja, lelke boldog lesz “Odaát”
és messzi útról viszi az úr elé
szeretteinek gyöngybe fűzött reménysugarát.