Régi-új előadónk- Millei József
2007. nov. 5. Szerző: tartkapuszinhaz
Millei József vagyok. 1941. április 11.-én születtem, azaz a költészet napján. Erre a lányom is mindig büszke volt.
Munkás családba születtem.
Érzékeny lelkületű kisiskolás voltam, nagyon csodáltam az irodalom minden megnyilvánulását. Először a zeneirodalom felé vonzódtam, de az egyszerű dalok csak tiszavirág életűek voltak számomra, mert mikor elkezdtem olvasni a zeneirodalom nagyjairól, teljesen belehabarodtam a klasszikus zenébe.
Apám nem jó szemmel nézte a törekvéseimet a zene és az irodalom irányába, édesanyám viszont pártfogolta érdeklődésemet. Padláson, pincében, mindenhol, de legfőképpen a Juta- mezőn írtam. Apámtól mindig azt hallottam, hogy a művészek élete egy bizonytalan világ, s még egy strófával is megtoldotta, ami így hangzott “művész, zenész, madarász, mind éhenkórász”.
Így hát szakmát tanultam. A bőripari tanulóévek úgy tűntek, messze vezettek az irodalomtól de nekem eszem ágában sem volt lemondani róla.
Titokban elkezdtem verseket írni. Hogy ne lássanak, képes voltam a padlásra menni és vagy a gyertya fényénél, vagy az elemlámpám segítségével kiírtam lelkemnek óhajait és gondosan eldugtam a költeményeimet.
Nyáron, mikor szép idő volt, kimentem a Juta-mezőbe és ott írtam hason fekve a fűben, ahol a vonatok jöttek-mentek. S ősszel, mikor még enyhe idő volt, s a szegényebb rétegből való családtagok ott szedték a farönkökről a háncsot téli tüzelőnek, amihez a mozdonyvezetők szenet dobáltak ráadásnak, mert akkoriban a telek hidegebbek és hosszabbak voltak, akkor is ott töltöttem az időmet.
Ilyen körülmények között teltek ifjú éveim, de én boldog voltam, mert már jeleket véshettem a planéták rögös kérgeire.
1982-ben megnősültem és a házasságunkból született egy kislány. 16 év után váltunk el. Később megismertem egy eszményien kedves és édes teremtést, akivel 22 évig éltem, s akinek az elvesztése okozta részben megbetegedésemet. Ez a szerelem volt az életem legszebb időszaka, hozzá írtam a legszebb lírai verseket.
2002.-ben történt velem életem tragédiája. Ennek az évnek a decemberében három közeli hozzátartozómat vesztettem el. December 4.-én édes húgomat, 12.-én, egy évvel idősebb testvérbátyámat és 18.-án életem szerelmét, páromat, mindenemet.
A kórházba kerülésem időszakában megint csak az irodalomhoz menekültem. Hálát adok az Istennek, hogy létezett a kórházban a Tárt Kapu Színház, melynek csoportjába jelentkeztem és jó ideig részt is vettem előadóként. Időnként saját versemeimmel is szerepelhettem. Sajnos egy kis időre abba kellett hagynom a társulatbeli szereplésemet, mert feltépődtek arégi sebeim.
Örömömre elmúlt minden lelki bántalmam és újra visszatérhettem a régi társulatba. Szeretném, ha minnél több saját szerzeményemet megismertethetném a nézőközönségünkkel, de mindenre nyitott vagyok, szívesen mondok bármelyik költőtől verset, mint például egy most készülő műsorban, Ady Finita című versét.
Úgy érzem, hogy a társulat vonzereje, a közösség segít abban, hogy ahogyan magamra találtam, azon az úton tovább tudjak haladni.
Engedjék meg, hogy egy kedves verssel búcsúzzak Önöktől így az interneten keresztül, bízva abban, hogy legközelebb már személyesen mondhatom el Önöknek.
Nem halhat meg a dal
Nem halhat meg a dal
dalolni kell tovább,
amíg az élet tart,
kedvünkre üdvöt ád.
Restelve majd a bú,
rút szégyenébe hal,
s a lélek felvidul,
amíg csak szól a dal.
Millei József, 2007. nov. 4.