Előadó és költő-Bakonyi László
2007. okt. 3. Szerző: tartkapuszinhaz
Születtem 1956. június 27.-én, azon a László napon, amelyről a nevemet kaptam. (Véletlenül édesapám is László).
Iskoláim: Budai Nagy Antal Gimnázium: 1972-76, Ságvári Endre Nyomdaipari Szakmunkásképző 1977-79.
E szakma, elavult szakma lett, mert lejárt a celluloid filmre készült nyomdai fényképészet technológiája. Ezután sok éven át különböző nem éppen nekem való foglalkozást-erős fizikai munkát- kellett űznöm.
Versírással már 14 évesen megpróbálkoztam. Hamar túlléptem a zsengéken és felnőtt hangra hangoltam. Első versem, szinte önterápia jelleggel született meg, mivel túlérzékeny, hallgatag, félénk és magam megvédeni nem tudó voltam az osztályban : természetesen ezért sokáig szóban bántottak. E stresszteli, végzetes élmények és az ebből kitörni akarás szülte, Érvek című első versemet. Félénkségem bár enyhült, verseimet csak magamnak, mégis úgy írtam, mintha közönségem volna.
Tán ennek tudható be, hogy úgy érzem, elég magasra tettem a mércét.
Költő példaképeim, kedvenceim: Balasssy, Csokonay, Ady-őt ritmusán keresztül ismertem, szerettem meg még jobban- később József Attila hódított meg magának. Jöttek az “akkori maiak”: nekem Garai Gábor lett akkori kedvencem.Mindig új és új költőket ismertem meg, a Lyra Mundi, a Szép Versek, a Nagy Világ köteteiből.
11 éves korom óta fényképezek. 18 évesen elkezdtem művészi fotózással foglalkozni.A Gamma, majd Reflex Fotoklubba jártam. Később fényképészként is dolgoztam, de mivel nyomdai fényképész szakmámat a fentebb említett okok miatt nem tudtam használni, elvesztettem állásomat és évtizedeken keresztül arra kényszerültem, hogy nehéz fizikai munkát végezzek. Ez felőrölte ellenállóképességemet és 2005.-ben leszázalékoltak. Én ettől kezdve számítom, életem valódi megélését. Vagyis ezutáni életem: valódi sikertörténet.
Az OPNI II. Pszichiátriai Osztályán gyógyultabb betegként elkezdtem járni az életmód-klubba. Ott életerőre kaptam, társaságra találtam, bátorságra leltem.
A kórház kerámia-műhelyében megízlelhettem az agyaggal való alkotás élvezetét. Itt készült szobraim többször is kiállításra kerültek az intézet Tárt Kapu Galériájában.
Osztályunk klubjából néhány betegtársammal együtt- többek között Krem Évával, akivel sokszor alkotunk duettet-elkezdtünk feljárni a Tárt Kapu Színház próbáira, az V. Pszichiátriai Osztályra.
Ennek a versszínháznak a légköre, vezetőinek-bábáinak a könnyed hozzáértése és szíve, amivel végzik munkájukat, az az elementáris “együtt-egymásért” állandó légkör, amelyben kimondható a szó, felizgat a humor, jellemez a tehetség, belát az ismétlés és a próba végén: meggyőz az intelem, dícsér, megköszön a szorgalom. Ötleteket mondhatunk, mindig van véleményünk egymásról, van élcelődés, nincs pletyka, van kedves odafigyelés, nincs önző vád.
Kinyílt a világ: Pécsen, Szegeden, Frige-en! 2006. novemberében volt saját verseim önálló bemutatója a Mezei Mária Szeretetszínház pódiumán, hivatásos színművészek és a “tártkapusok” előadásában. Dramatizált verseimnek azóta hallgatósága és nézőközönsége van. Verseim megélt, átadható, hús-vér versekké váltak a színpadon.
Mi ez, ha nem egy egyenesen felfelé ívelő reménysugár?! De több annál: , örömteli és reménykedő vagyok. Engem a művészetek és a művészetterapeuták, akik fejlődésemben segítettek, tettek magabiztossá.
Most egyedül a Tárt Kapu Színházba járok, mert megízleltem egy közösségi együttlét olyan hihetetlenül, de spontán módon szeretetteljes, vigyázó, segítő, kedélyesen dorgáló, tehetséges együttmozgását… és amikor a tapsvihar nem akar abbanmaradni…
És én ennek Részese vagyok! Ezt mind köszönöm!